Ricardo Piglia: Az eltűnt város, ford. Kertes Gábor
Az argentin író regénye Kertes Gábor fordításában, a FISZ Horizontok sorozatának 13. köteteként, a Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot. Az Éjjeli vadászat után ez Piglia második magyarra fordított regénye, és amint Cselik Ágnes utószavából és a könyvesboltok kirakatából megtudhatjuk, nem egyedül képviseli hazánkban generációját, kortársa volt például az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Bolañónak is. Ez Piglia második magyarra fordított regénye az Éjjeli vadászat (Blanco nocturno) után. Jelen regény eredeti változata 2003-ban La ciudad ausente címen jelent meg, ami szó szerint ’hiányzó város’-t jelent, tehát a jelen-nem-levés tényén van a hangsúly, nem pedig a valaha volt jelenvalóságon. A felhős, naplementés külső borító könnyedebb nyári olvasmányt ígér, ám az első és a hátsó belső borítón is megjelenő drótkerítéssel szegélyezett, végtelenségbe vezető út már közelebb viszi az olvasókat a regény valódi hangulatához.
A cselekmény egy meg nem nevezett argentin nagyvárosban játszódik, Juan Domingo Perón, népszerű argentin elnök halála után. A szereplők politikai tartalmú beszélgetései arra engednek következtetni, hogy a regénytér a peróni Argentína inherens folytatása – olyan reálisnak tetsző városi helyek is feltűnnek, mint a Parlament vagy a Retiro-pályaudvar, azonban többnyire disztópikus terekkel és viszonyokkal találkozunk. A Perón-házaspár fenntartotta rend és a legendák szerint népközpontú vezetése után egy támpontok nélküli káosz uralkodik el az országon. A történet hagyományos krimiként indul, kétes alakok, egy oknyomozó újságíró, rejtélyes telefonhívások, bizonytalan nyomok és mindennek középpontjában egy múzeum, sőt a Múzeum, amelyről ekkor még nem sejtjük, hogy nem egyszerűen tárgyakat, hanem történeteket konzerválnak benne. A főhős egy angol felmenőkkel dicsekedő Junior nevű újságíró, a központi „bűnügy” pedig maga a történetmondás, amely ellehetetleníti a diktatúrákra jellemző narratív törlés gesztusát. Mindezt pedig egy mesemondó gép viszi véghez.
A regény alapvetően az elbeszélés és az elbeszéltség kérdéskörét járja körül, mindezt rendkívül reflektív módon. Két feltaláló, Macedonio és Russo létrehoztak egy fordítógépet, amely az első betáplált szöveget (Poe William Wilsonját) ahelyett, hogy lefordította volna, parafrazeálta, és egy Stephen Stephenson című szöveget létrehozva megkezdte különös működését. A masina megtanulta az emberi nyelvet, és különféle történeteket őriz, ír át és hoz létre. Ám annak ellenére, hogy a fülszöveg is kiemeli ezt a szálat, meglehetősen kevésszer jut főszerephez a fordítógép, bár tény, hogy létrejötte és múzeumba zártsága mozgatja a többi szálat. Az általunk olvasott próza szerkezete pedig leképezi a mesélőgép történeteinek narratív struktúráját – különféle kultúrák és narratív szintek szövődnek egymásba, egyetlen központi akarattal, a történetmondás apropójával. A négy nagyobb fejezetre osztott regény számos rövidebb, beékelt történetet tartalmaz, amelyek látszólag nem mozdítják előre a főszálnak tűnő nyomozás eseményeit. A négy fejezet négy eltérő nézőpontból mutatja fel a regény valóságát, ezzel elbizonytalanítva a narrátor perspektíváját és személyét. A kisebb történetek főként A Múzeum fejezetben kerülnek elő, és metaleptikus váltások során kibontakozva tárják fel számunkra a múzeum szerkezetét – a sztorikat panoptikumszerű szobák látványa indítja el, ahol az előbbiek jellegzetes jeleneteit láthatjuk kimerevítve. Az elbeszélések, miként a múzeumi terek, egymásból bomlanak ki, mi pedig a múzeumot bejáró Junior testéből mint enyészpontból érzékeljük mindezt. Az Egy asszony és az Első szerelem történeteket például a következő mondat határolja: „A hátsó falon egy tükör volt, benne pedig az első szerelem története.” (60.) Több elbeszélésben is megjelenik az emberi hang és beszéd szerepe és ereje, így A láthatatlan gaucsó egyúttal hallhatatlan is, A kislány főhőse pedig egy beszélni nem tudó gyermek, akit apja egyetlen elbeszélés újramesélésével tanít meg az emberi szóra – beszédtanulását Piglia egy fordított Seherezádé történethez hasonlítja.
Míg első ízben a mesélőgép egy veszélyesnek, de legalábbis elzárandónak ítélt masinaként, a történetek generálójaként és raktározójaként tűnik fel, egy váratlanul belépő új gondolat már egyik készítőjének, a tragikusan fiatalon elhunyt feleségének lelkét hordozó gépezet lesz – ezzel mintegy enyhítve a kiborg disztópiát, ám növelve a mágikus realizmus érzetét. A múzeummal párhuzamosan és szoros kapcsolatban feltűnik egy pszichiátria (a Klinika), ahol a népesség nagy részét, egyúttal a történetek szereplőit zárták. Itt találkozunk egy bolond nővel, Elenával, aki a következőt állítja: „Meghaltam, ő pedig beépített ide, gép vagyok.” A hús-vér testben levés ugyan ellentmond állításának, a fikció egy másik szintjén ugyanakkor elbizonytalanítja a megszólalók és elbeszélők mindenkori státuszát. Elena, orvosai szerint, egy egyszerű családanya, aki a Nemzeti Levéltárban dolgozik, tehát történeteket és adatokat őriz és rendszerez, miként a mesélőgép is teszi.
A múzeum és a pszichiátria kettőse mellé lép be a Gépmadarak fejezet, A sziget alfejezetében egy elszigetelt tér és közössége története, ahol jelölt és jelölő viszonya folyamatos bizonytalanságban lappang, ugyanis nyelvük mintegy magától időről időre lecserélődik (különféle indo-európai nyelvek és a magyar váltakoznak egy nyomonkövethetetlen ciklikusság szerint). Egyetlen textus változatlan a szigeten, James Joyce Finnegan’s Wake-je, amely szent könyvként, a társadalom dinamikáját meghatározó alapszövegként uralja az ott lakók életét. „Sokan azt hiszik, hogy a Finnegans temetési szertartási könyv, és a sziget vallását megalapozó szövegként tanulmányozzák.” (168.) Támpontjuk tehát egy olyan próza, amely a maga eluzív álomelbeszélésével leképezi a sziget valóságának minőségét. A mesélőgép az egyetlen, amely összeköti a sziget különleges univerzumát a másik két térrel, a fikció ezen szintjén a női hangon beszélő gépet egy hajótörött építette meg, hogy megtörje ötéves magányának szótlanságát. „Úgy programozta a gépet, hogy nőként válaszoljon, és az összes általa ismert nyelven beszélt hozzá.” (165.)
A rendkívül intelligensen kibontott krimiszerű szál mellett megjelenik egy filozofikus vonal is, több ponton is visszaköszön a tudós–politikus–író világalakító hármasa. Például Macedonio Fernández esetében, aki a fikció szerint feltaláló tudós, ám a valóságban Piglia egy írói idolja, ezt a kettősséget húzza alá, hogy a mérnök egy ponton szöveges kísérletekbe kezd (117.). A dél-amerikai író az európai irodalomban is otthonosan mozog, legfőbb inspirálója Dante, aki kapcsán megidéz egy apokrif verziót is, miszerint „Vergilius létrehozza Beatrice élő változatát Dantének, aki a költemény végén találkozik az emberkéz alkotta nővel” (196.). Az itáliai költő elhunyt kedveséért megtett kalandos utazása kerül párhuzamba a feleségét a mesélőgépbe átmentett tudós törekvésével. „Ebben az esetben a mű volt az automata, melynek segítségével Dante visszakaphatta az örök nőt” (196.). Ezzel a párhuzammal Piglia felidézi a szeretett nő halhatatlanságáért folytatott küzdelem toposzát, és Macedonio mesélőgépét olyan kísérletek mellé rendeli, mint Orpheusz pokolra szállása.
A magyar olvasó több ponton megörülhet, hiszen a magyar nyelv is és a magyar történelem is megjelenik a regényben – Russo (a tévesen orosznak aposztrofált kelet-európai) feltehetően 1956-os magyar kivándorló, a regény elején egy epizód erejéig felbukkan Malamud László, aki bár nagy tudású professzor, nem tudja magát spanyolul kifejezni (17.), és, amint láttuk, a sziget nyelvei közt is felbukkan anyanyelvünk. Izgalmas tehát egy ilyen mélyen a nyelviségbe ágyazott szöveget fordításban olvasni. Kertes azonban nemcsak nyelvileg, de atmoszférájában is képes közvetíteni az eredeti regényt a magyar közönségnek. Gördülékeny, egyenletes színvonalú, magyarul is jól működő szöveg, amely az argentin mű narratív töréseit is érzékenyen adja vissza.
Ricardo Piglia: Az eltűnt város, ford. Kertes Gábor, Kalligram–FISZ, Budapest, 2019.
(Megjelent az Alföld 2019/11-es számában.)
(Borítókép: imgur.com)
Hozzászólások